ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Tenor és baritenor

Híres színpadi legendák sora meséli, micsoda galádságokra voltak (voltak?) képesek egymással szemben nagy énekesek a nagyobb siker, a tovább tartó taps reményében. Nekem is mesélte csodaszoprán, hogyan állt duettjük során folyamatosan elé egy csodatenor (ne takarj, Sárközi – írta meg egykor Molnár Ferenc), és a színház- és operatörténet telis-tele van híres és hírhedt esetekkel, színészek és énekesek cicaharcának anekdotává szelídült történeteivel. Lehettek akár egyébként barátok is, amikor színpadi riválisokká váltak, az minden pozitív érzést és kapcsolati formát felülírt. Erre építeni egy egész lemezt: merész és ötletes húzás – az Erato ezt tette... és milyen jól tette!

Bányai Gábor

Van néhány kor, amit szerettem volna megélni, átélni. Olykor csak egy-két évtizedbe belesni, ott lenni, részesévé válni. Bizonyosan ezek közé tartozik az az évtized, amit Rossini Nápolyban töltött, amikor főként Barbaja nápolyi operája számára írt darabokat. Nem csupán azért, mert javíthatatlan és örökös csodálója vagyok a pesarói szakács minden főztjének, kivétel nélkül – hanem azért is, hogy hol Nápolyban, hol Párizsban átéljem azoknak az énekeseknek az alakításait és fondorlatait, akiket Gioacchino a tenyeréből etetett. És most hagyjuk például a hölgyeket, pedig hát amit szopránok és mezzók ezen a téren tenni tudtak, az páratlan, pláne ha az egyikük épp csak kikelt az impresszárió ágyából, hogy aztán a szerző mellé fészkelje be magát... és ezzel megpróbálja kiütni a nyeregből riválisát... persze nem azért tette, csakis a szerelem okán, de az utókor már csak ilyen gyanakvó...

Maradjunk a pasiknál, akik szintúgy nem riadtak vissza semmiféle gonoszkodástól. Ha erre a sors vagy a karrier rákényszerítette őket. Ki így, ki úgy úszta meg, de legendás barátságok ritkán jöttek létre. Bár olykor a vakszerencse is besegített – olykor akár egy betegség képében. A kor legendái között volt két ragyogó csillag, akiknek képességeiről épp Rossini zenéje mond a legtöbbet, hiszen ténylegesen az ő hangjukra komponált szerzőnk. Az egyikük a nápolyi Giovanni David (vagy Davide), aki nyolc év alatt 6-7 Rossini-opera tenor-főszerepét kapta meg (de Donizettinek is énekelt). Elképesztő hangterjedelme volt, 3 oktávot befogva – bár legmagasabb hangját illetően a különböző források mást és mást írnak -, híres és hírhedt volt amiatt is, ahogyan (túl)díszítette a szólamait. Stendhal istenítette őt, a legnagyobb olasz tenornak nevezte, és még azon sem akadt fenn, amin a kortársak nagy része igen: hogy tudniillik David amilyen kivételes énekes, annyira pocsék színész lehetett. Emlékezetes példája ennek az Otello előadása, amelyben David a szerelmes Roderigo szerepét énekelte: képes volt mindezt érzelemmentesen tenni. Gégecsoda: mondták később az ilyen énekesre.

Vele szemben ott állt a nápolyi színpadon egy másik tenor, aki Otellót énekelte: a bergamói születésű Andrea Nozzari, akit viszont a kor egyik legnagyobb színészi tehetségének is tartottak csodás énekesi képességei mellett. Stendhal – hogy utálom, hogy jelen lehetett! – így ír a nápolyi előadásról: „Nagyszerű alakja, amiben van valami tiszteletet parancsoló és mélabús, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a néző számára érezhetővé tett néhány olyan effektust is, amelyre a szövegíró valószínűleg nem is gondolt. Emlékszem rá, a nápolyiak ámulva szemlélték a mozdulatoknak azt a szépségét, azt az újszerű bájt, amit Nozzari talált Otello szerepéhez; igazán nem volt sablonos. Lehet, hogy minden olyan szerepet meglehetősen könnyű játszania, amely végletes szenvedélyeket visz színre.” Nozzari nyolc év alatt nyolc Rossini-főszerepet énekelt (bár őt is kedvelte nagyon úgyszintén Donizetti). Vannak források, mely szerint Nozzari tenorja egy rövid lefolyású betegség következtében mélyült – más életrajzok viszont azt emelik ki, hogy már a kezdetektől baritonális színezetű volt: ezt nevezték baritenornak. Érdekes, hogy ebben a hangfekvésben az egyik legjobb elődje és tanára éppen riválisának, Davidnak az édesapja, Giacomo volt.

 

 

Nos, ennek a mai értelemben vett lírai tenornak és lírai baritonnak a fantasztikus együttműködésére épült Rossini megannyi nápolyi operája – és erre épül az Erato remek lemeze is, a Barátok és Riválisok is. A lírai tenor Lawrence Brownlee – a baritenor pedig Michael Spyres. Két amerikai fenegyerek. Két elképesztő művész. Nem csupán két csodás hang. 

Spyres – hiába, nincsenek véletlenek – első nemzetközi sikerét épp Rossini Otellójának címszerepében aratta még 2008-ban. Sosem volt szerencsém élőben látni-hallani, és először nem is Rossini-szerepben bűvölt el a hangja és alakítása: ha jól emlékszem, Donizetti Alba hercegében tűnt föl nekem, hogy aztán teljesen levegyen a lábamról Berlioz-specialistaként mind a Requiemben, mind a Trójaiakban vagy a Benvenuto Cellini-ben. A nála nyolc évvel idősebb Brownlee tekintélyesebb pályát és diszkográfiát tudhat már maga mögött: magam is szerencsés lehettem őt látni először 2009-ben a Metropolitan színpadán Almavivaként egy felejthetetlen Sevillai borbély-előadásban. Ezt a szerepet aztán elénekelte a világ minden jelentős színpadán: nagyjából felülmúlhatatlan. De imádtam Arturóként vagy Tonióként is, a Cenerentola tenor szerepében épp olyan ellenállhatatlan volt, mint az Armidában Renée Fleming oldalán. Csodapasi, olyan hanggal, amiből nem sok van. Vannak szerepek, Rossini-szerepek, melyet mindketten elénekeltek, hiszen Spyres is elmerészkedik igen magas hangfekvésű tenor-szólamokig. De jól az áll nekik, ahogyan anno David és Nozzari működhettek együtt a színpadon.

Őszintén mondom, nem igazán szeretem az úgynevezett ária- vagy duett-lemezeket. Mindig zavar, hogy a „számok” ki vannak véve az eredeti művek szövetéből, hogy bravúroskodásnak hatnak, hogy inkább show-, mintsem operai élményt adnának. Az Erato most ezzel a nagyszerű ötlettel, hogy összerakták egy Rossini-lemezre korunk egyik legjobb lírai tenorját és talán legjobb baritenorját, átvágta a gordiuszi csomót. Mert ez a két pasi minden egyes duettben vagy együttesben színházat játszik, a teljes opera levegőjét megidézve. (Az I Virtuosi Italiani együttesét biztos kézzel és alázattal irányító Corrado Rovaris pontosan tudja, hogy neki csak ennyi a dolga, se több, se kevesebb: nem tudja és nem is akarja ellopni a show-t, a reflektor mindvégig a két cimborán van.) Érdemes és melegen ajánlott megnézni a lemezfelvételről készült videófelvételeket! Ahogyan a két barát és rivális játszik, ahogyan figyelik egymást, ahogyan duett közben gratulálnak a másiknak egy-egy csodás passzázs után, ahogyan pillanatok alatt rövidgatyában és pólóban-ingben is megteremtik a megidézett színpadi figurát – nos, az olyan fölényes tudásról és művészi alázatról tesz tanúbizonyságot, amilyet manapság csak ritkán tapasztalni.

Az is nagyszerű, hogy ez a lemez elsősorban Rossini opera seria-terméséből válogat, az életműnek abból a részéből, amit a nagyközönség tán kevésbé ismer és szeret. Pedig csodás értékek lappanganak itt: a már említett Otello mellett A tó asszonya (La donna del lago), vagy az Elizabetta és az Armida méltatlanul keveset játszott darabok. A lemezt persze vígopera, a Sevillai híres All’idea di quel metallo duettje indítja be, amit tán még soha nem hallottam ennyire frissnek, szemtelennek és elbűvölőnek, mint ebben a tenor-baritenor felállásban – de aztán jönnek a „komoly operák”, melyek ismét bizonyítják, hogy jó komédiát csak az tud írni, aki képes át- és megélni a drámákat is. Remek a válogatás, remekek a játékok (talán csak a Korinthosz ostroma „Cher Cléoméne”-jelenetét érzem fölöslegesnek a maga nyújtott és kemény recitativóival, ez nem tesz hozzá semmit az egyébként felhőtlen élményhez). És remek, ahogyan adják-veszik a primo uomo státuszát ők ketten: mert miközben csodásan és barátian vannak együtt, énekelnek és játszanak együtt – azért olykor le is akarják győzni egymást. Amikor az Otelloban valóban egymás ellenfeleiként énekelnek, talán akkor a legbarátibb a viszonyuk – hogy aztán a másik duettben és a tercettben már gátlástalanul próbáljanak egymás fölé kerekedni (Spyres például egy csodás magas D-vel, amire Brownlee olyanokkal felel, hogy újra meg újra meg akarjuk hallgatni). De van olyan eset is, mint a Ricciardo e Zoraide esetében, amikor Brownlee mélyíti a hangját a tenor-fach alá – és együtt repülnek a középső regiszterben.

Mondom, remek játék ez a lemez. A Rossini-rajongóknak lehetőség visszautazni pár évszázadot, a Rossinit felfedezni vágyóknak az opera seria páratlan tárháza, az operai hangok szerelmeseinek váratlan ajándék, a magamfajtának meg reménysugár, hogy hátha lesz ezzel a páratlan kettőssel néhány teljes Rossini-felvétel is. Mert mindenek előtt ez a felvétel színház a maga igazi és eredeti értelmében. Ahol hiába állna eléd Sárközi... 

 

Kiadó: Erato (Warner Classics)

Katalógusszám: 9029526947