ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Tükröződések - idősíkokban

Érdeklődők (viszonylag) széles táborának szánt – magyarul is megjelent - könyvének bevezetőjében a karmester-zenetudós-zeneíró Peter Gülke arra hívta fel a figyelmet, hogy a zene: „feledékeny művészet”, vagyis művelhető a művészeti ág történetének ismerete nélkül (másként: figyelmen kívül hagyásával) is. Rámutatott, hogy a romantika korában felébredő történeti érdeklődésnek köszönhetően alapvetően megváltozott viszonyunk a zenéhez, a zenehallgatáshoz. Miként Madarász Iván fogalmazott: „kortársunk a zenetörténet”.

Fittler Katalin

 A régizene-játszás története tehát joggal hasonlítható egy olyan kaparós sorsjegyhez, amelynek egész felülete nyereségeket kínál. Hogy kinek (pontosabban, hogy: a legtöbbet kinek), annak szubjektív megítélése lehet csupán. Mert a zene hangzó életének vérkeringésébe visszakerült egykori kompozíciók bármely szegmense inspiráló lehet (elsősorban az alkotók számára), csakúgy, mint – az egykori előadói praxis több-kevesebb ismeretében – az interpretációk is (főként előadóknak, akik tetszésük vagy ellenérzéseik nyomán óhatatlanul is reflektálnak a hallottakra). Értések és félreértések egyaránt eredményezhetnek új értékeket.

Idekívánkozik Hermann István egyik könyvének címe: A kíváncsiság dicsérete. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy többirányú felelősséggel járnak a felfedezőutak. Itt mutatkozik meg a felvételek „áldásos és átkos” hatása: az érdeklődő – főként, ha szűz talajra került – egyenlőségjelet tehet mű és előadása közé, tehát alkalmasint egy interpretáció akár taszító, elrettentő hatású is lehet. Mert valami „nem jött át” több évszázados idő-távlatból. De ugyan ki tudna itt biztos iránymutatókat felállítani?

 

 

Egy időben divatos volt hangoztatni, hogy senkinek sincs meg Bach telefonszáma – de ez még nem jelenti azt, hogy a szerző által útjára bocsátott művek szabad prédák. És épp ebben rejlik a régizene-játszás egyik örökérvényű kihívása: elhitető erővel feltárni elmúlt korok kotta-leletei alapján valamit, ami közös hullámhosszt biztosít az egykori és mai hallgatók között. Mindeközben nem lehet figyelmen kívül hagyni az aktuális divatirányzatokat, egy-egy korszak ízlésvilágát. Mindebből is kiderül: érzékenyen differenciált skálán egyensúlyoz bármiféle értékelés. 

Éppen ezért elsősorban arra vállalkozom, hogy beszámoljak a felvétel-kiváltotta reflexióimról. A régizene-játszás térképén szép számmal szerepelnek főút-vonalak, amelyeket korszakos jelentőségű muzsikusok/együttesek neve fémjelez. Mindegyik járható, s napjaink előadói – kellő hangzó anyag ismeretében – szabadon választhatnak, melyik úton indulnak, esetleg melyik mentén szándékoznak új csapást kijárni. Hitem szerint a hang-térkép minél alaposabb ismerete rendkívül hasznos, és semmiképp sem kell attól tartani, hogy korlátozó hatással lenne az egyéni elképzelésekre.

Kalandozni persze hobbi-szinten is lehet, de aki kellő profi „felszereléssel” rendelkezik, annak megérné a komolyabb vállalkozás is.

Dorothee Oberlinger az általa 2002-ben alapított (létszámában-összetételében értelemszerűen mindig az adott programhoz alkalmazkodó) együttessel és a sokoldalú Dmitry Sinkovskyval (virtuóz hegedűs, karmester, kontratenor) izgalmas zenei területre invitál: a 16-17. század fordulójára, amikor is a zenei nyelv egyik korszakos jelentőségű megújítása zajlott. Erről tájékoztat a – részben tőle származó – ismertetőben is, ami inkább információkban, semmint érdemi tudásanyagban gazdagít. A vállalkozásban sajátosan érvényesül a tudományos körültekintés: feltüntetik az általuk használt – többségükben kópia – hangszerek pontos adatait, az egyes rövid daraboknál pedig a kéziratokat, illetve az ősnyomtatványokat. Úgy tűnik azonban, hogy a műsor-összeállításnál súlyosan estek latba a gyakorlati szempontok: olyasfajta „hatásos” darabokra koncentráltak, amelyek lehetőséget kínálnak (technikai) felkészültségük megmutatására. Tehát, mintapélda-illusztrációk gyűjteménye lett a program (e tekintetben kétségkívül hasznos-tanulságos), ugyanakkor nem indítja belefeledkező gyönyörködésre a hallgatót. Mert időről-időre zavarba ejtő mozzanatokkal szembesül, olyanokkal, amelyekre a kidolgozott zenei környezetben aligha jogos számítania. A virtuóz díszítések sorába egyszerre csak becsap az etűdöző üresjárat, a basszusvariációk tartópillérei konfekciós elemekké silányulnak, s néha olyan hangsúlyok zavarják meg a folyamatokat, amelyek „kézre-eső” mozdulatok kontrollálatlanságából adódnak. És vannak negédes hangképzési (vibrálós) gesztusok, már-már parodisztikus formai imitációk. A felvételhez öt munkanap állt rendelkezésükre – furcsának tűnik, hogy ennyi idő alatt nem történt kísérlet a dinamikai arányok kontrollált módosítására. Minden bizonnyal hasznos lett volna az előadók szembesítése egy-egy kirívó részlettel: valóban így szándékozták csinálni?!

Kamaraművekben kényesek az arányok; hasonlóképp érzékeny megítélése szükséges annak, hogy egy-egy díszítés virtuozitásával mikor kerüljön reflektorfénybe, s mikor csupán körüljárása annak a fő-gondolatnak, amelyet bemutat. 

Végighallgatásakor feltétlenül ajánlott a műsor követése, hogy tudatosuljon, melyik rövid tétel kinek a műve – de talán még hasznosabb részletekben hallgatni, egy-egy darabbal többszöri végighallgatás során kerülni közelebbi ismeretségbe. 

… és a hallgató elábrándozik: hogyha ezt a műsor a hazai régizene-játszás első hullámának kiválóságaival hallhatnánk…

 

Kiadó: Deutsche Harmonia Mundi 

Katalógusszám: 19439711162