Földes Imre zenetörténete - mindenkinek

Bár még nincs teljesen készen, megszületett Földes Imre honlapja, amelyet már lehet böngészni, s temérdek olvasni- és hallgatnivalót kínál az érdeklődőknek. Zenetörténet órák anyaga, tanulmányok, kritikák, fesztiválokról és utazásokról szóló beszámolok, rádiósorozatok is megtalálhatóak az oldalon. 

Jakab Géza és Kenéz László segítségével megszületett Földes Imre honlapja: www.foldesimre.hu
Olyan mennyiségű olvasnivalót, hallgatnivalót adhatok közre, amit évek, évtizedek óta csak reméltem. Mindkét rádió-sorozatom: a Mindenki zeneiskolája és a Zenetörténet mindenkinek (a Magyar Rádió szíves hozzájárulásával!), a több évre szóló Zenetörténeti Antológia (a hajdani Tanárképző Főiskolai és Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemi zenetörténet-óráim anyaga, digitalizált formában) sehol máshol, csak itt található meg. Itt vannak beszélgetéseim zeneszerző-kortársaimmal (korombeliekkel és fiatalabbakkal), hangrendszerekről és zenei jelenségekről írott kistanulmányaim, A hét zeneműve sorozatban elhangzott rádióelőadásaim (köztük a nyomtatásban soha-meg-nem-jelentek), európai fesztiválokról, eseményekről tájékoztató útibeszámolóim, zenei életünkről, a zeneoktatásról megfogalmazott írásaim, és legkedvesebb tanulmányom, A „Dies irae…” dallamról szóló is.
Szeretettel ajánlom mindezeket kíváncsi olvasóim, hallgatóim figyelmébe!” -
írja az oldalról a zenetörténész, zenepedagógus, nyugalmazott egyetemi tanár.  

 

 

S a honlapon található Életrajzféle (2004) is megmutatja, miért érdemes a www.foldesimre.hu oldalon tallózni. 

“Sokan azt mondják, jobb lett volna később megszületni, elkerülni a náci időket, a 2. világháborút, az ötvenes évek első felét. Mégsem így gondolom. Ha békességesebb században látom meg a napvilágot — bár kétséges, hogy volt-e valaha ilyen —, jóval kevesebb ismeretem lenne arról, mire képes az ember. Hogy tud minden képzeletet felülmúlóan gonosz lenni, és hogy tud minden eddigi tudományos és technikai bravúrt messze túlszárnyalni. A 20. század szégyene a két világháború, a Holocaust, a Gulág, ezzel szemben az én időmben lépett először ember a Holdra, győzték le a gyermekparalízist, kísérletezték ki, miként lehet új szívet operálni a régi helyére, találtak rá a televízióra, a számítógépre, a mobil-telefonra, szerkesztették meg a gén-térképet.

Szerencsés csillag alatt születtem. A retteneteket elkerülve muzsikus lettem. Nem zeneszerző, amiről a diplomám szól . Engem már a zeneakadémiai évek alatt az izgatott, hogy miként lehetne másoknak megmutatni, amit szépnek találok. Mint a Zeneakadémia tanára, immár több mint negyven éve adom a művész- és tanárjelölteknek kezébe a zenetörténet valamennyi korszakának remekműveit. És tartottam és tartok előadásokat különféle témákról mindenfelé az országban, a Magyar Rádióban Mindenki zeneiskolája és Zenetörténet mindenkinek címmel, a zenét nem művelő, de kedvelő embereknek. Hogy hány ezer előadás van mögöttem, nem számoltam, mindenesetre a TIT József Attila Szabadegyetemének keretében 2003-ban hirdettem meg a 43. előadássorozatomat .

A könyvek iránti vonzalmamat anyámnak, anyai nagyapámnak köszönhetem. Anyámat követve már 4-5 éves koromban rengeteget olvastam. Velem azonos nevű anyai nagyapámat, aki neves drámaíró volt , többek között azért szerettem meglátogatni, mert bevethettem magam a könyvtárába és bújhattam a könyveit, a lexikonokat. A Pallast! (Máig tudom, mettől meddig tartanak a kötetek: A–ARADMEGYE, ARAFALE–BÉKALEN, BÉKALENCSE–BURGONYAVÉSZ és így tovább, és így tovább a kedvencemig, a TÉBA–ZSUZSOK-ig. Csak egy valamit nem értettem: miért áll a képek alatt az, hogy ábra, hiszen azok képek?). Aztán magam is elkezdtem könyvet gyűjteni, először csak a Vernéket, aztán persze nem csak könyveket, hanem — szakmámból kifolyólag — hanglemezeket, CD-ket, videókat, képeslapokat, szóval mindent, ami gyűjthető. 

Két saját könyvvel is szaporítottam a gyűjteményemet... A korombeli zeneszerzőkkel folytatott beszélgetéseim a hatvanas években jelentek meg Harmincasok címmel. A két utánnyomást megért, Johann Sebastian Bachról szóló kötetem — szerkezetét, formáját tekintve — ma is kedves nekem, ám adatállományát fel kellene frissítenem ahhoz, hogy hozzájáruljak egy újabb kiadáshoz.

Arra nem emlékszem, mikor kezdtem múzeumba, kiállításokra járni, de hogy a vizuális művészetek iránti kíváncsiságom mellé némi anyagismeret is járult, azt életem egyik váratlan fordulatának köszönhetem. A Zeneakadémia elvégzése után szinte egyszerre hívtak meg zenetörténetet tanítani zenészeknek és iparművészeknek. Két feladatot kaptam egyszerre.

Meg kellett ismerkednem a zene valamennyi korszakával, olyan területeivel is, amelyhez addig semmiféle útbaigazítást nem kaptam, a természeti népek, különböző népi kultúrák, a nem-európai, az ún. keleti kultúrák zenéjével is, mert az első pillanattól kezdve elhatározott szándékom volt egyetemes, és nem csupán európai zenetörténetet tanítani. A másik feladatot az új munkahely kínálta. Hogyan értsek szót az iparművész diákokkal, ha nem vagyok járatos az ő hivatásuk világában? Körülbástyáztam magam művészeti könyvekkel. 

Közben az országot, majd egyre távolabbi tájakat járva elkezdtem fényképezni, hogy megmutathassak épületeket, helyszíneket, műalkotásokat. Az Iparművészeti Főiskolán, a Zugligeti úton — 14 gyönyörű évig — „árultam” a zenét, a muzsikus-ifjakat pedig építészettel, festészettel, szobrászattal bombáztam a hajdani Zenetanárképző Intézetben a Semmelweis utcában, és terjesztem a Zeneakadémián a mai napig. 

Hogy a háború után három évig regös cserkész lehettem, a sors ajándékának tekintem. A százszámra megismert népdalok, a népi táncok nyitottak kaput minden népek művészete felé. A hétvégi kirándulások során nyílt ki a szemem a természetre, kaptam kedvet hegyeket mászni. És ott, a Kertész utcai cserkészcsapatban tanultam meg közösségben gondolkodni. Ezért is találom katasztrofálisnak azt a megosztottságot, ami ma körülvesz bennünket. Mindenekelőtt élőlények vagyunk, ezen belül emberek, akik (akaratunktól függetlenül!) más és más kontinensen, országban, más-más nép fiaként, különböző vallást örökölve, eltérő szokású családokba születtünk. Ez egy gúla, amelyen belül bármelyik kisebb vagy nagyobb csoport felsőbbségének hirdetése a másik rovására — képtelenség. Reménykedem, hogy mind többen és többen ismerik föl: különbözőségeinkre rácsodálkozva kell egymás mellett élnünk. “

Földes Imre

(Megjelent: Hatvan jeles hetvenes, In: NAPÚT évkönyv 2004, 19–20. oldal)